Vannak olyan régiók a Second Life-ban, amelyek éveken át fenn tudnak maradni minden válság ellenére, sőt, nem csak fennmaradnak, de terjeszkednek, eltartják magukat, és élő közösségnek adnak otthont - mi lehet a titkuk?

Az 1920-as Berlin sim 2009. nyarán indult egy skyboxban a Mainland fölött - igen, egy skyboxban, habár az a box több háztömb nagyságú volt, és már mozi és tánclokál is működött benne. Tulajdonosa és alkotója, Jo Yardley, aki nagy rajongója a két világháború közötti időszaknak, egy hiteles történelmi szimulációt szeretett volna létrehozni, egy olyan várost, amelyben az ott lakók és a látogatók is úgy érezhetik magukat, mintha a '20-as évek Berlinjében lennének. SLURL: http://slurl.com/secondlife/1920s%20Berlin/236/232/751

Nem RPG-értelemben vett szerepjátékról van szó itt, inkább szimulációról ("úgy teszünk, mintha akkor élnénk"); szabálykönyv helyett a történelemkönyvek, a korabeli filmek, újságok, plakátok diktálják a játék kereteit; a résztvevők élhetik egy gépírókisasszony, egy taxisofőr vagy egy bártáncosnő mindennapjait, időnként moziba vagy kabaréba mehetnek, próbálhatják elfeledni a háborús megpróbáltatásokat a pincebárban esténként, tangót táncolva.

A simre érkező látogató (szigorú belépési dresszkód van!), vonattal jut le a skybox belépő pontból a városba, az Alexanderplatz pályaudvarra; innen kiindulva körbejárhatjuk a várost: az Unter der Linden sugárutat a végében a Brandenburgi kapuval; az ipari negyedet, és a legérdekesebb részt, a munkásnegyedet, szűk kétes sikátoraival, átjáróudvaraival, lepattant bérházaival. A város nem építészetileg illetve látványra nyújt nagyszerűt - a legtöbb épület szinte csak jelzésértékű. Amiben szerintem sikeres, az az atmoszféra megragadása, ahogy éreztetni tudja a háború utáni elszegényedett hangulatot, a lekoszlott apró bérlakásokkal, a kis trafikokkal, ugyanakkor látjuk, ahogy az emberek ki vannak éhezve a szórakozásra - a város tele plakátokkal, amelyek mulatozást és árucikkeket ígérnek mindenkinek. A sugárúton villognak a neonreklámok, hívogat a kabaré, a hotel, a filmszínház - és ezekben időnként valóban előadásokat rendez a menedzsment. Emellett minden este (magyar idő szerint 11-kor) a Keller bárban happy hour és össztánc van.

 De hogyan éri el Jo Yardley, hogy a sim a mai napig is stabilan működik? Olvasgatva nemrégiben a fórumos hozzászólásait (gyakran szerepel a szerepjátékos témájú SL fórumon, hogy alkalma legyen reklámozni simjét, nagyon helyesen), látom, milyen sokat dolgozik azon, hogy a régiójában mindig történjen valami. Yardley szerint egy ilyen sim létrehozásánál a legtöbben ott rontják el, hogy saját maguk számára akarnak egy világot alkotni, amiben maga a tulaj érzi jól magát; ráadásul a legtöbben nagyot álmodnak és mindjárt egy egész simmel akarnak kezdeni, ahelyett, hogy kicsiben kezdenék. Ezzel szemben a cél az kellene, hogy legyen, hogy a simre beszoktatott közösség elkezdje a sajátjának érezni a simet; és onnantól, hogy a sajátjuknak érzik, elkezdenek áldozni rá, adományokat, önkéntesmunkát, elkezdenek ötletekkel jönni, kezdeményezni, és mindezt azért, hogy ne szűnjön meg a sim, az otthonuk.

Emellett lényegesnek tartja, hogy a sim témája mindig maradjon egységes és harmonikus, keményen betartatva a szabályokat - ha az új látogatóknak nem tetszenek a szabályok, és elmennek, az nem baj, mert Yardley szerint a "jó látogatók" fontosabbak, mint a "sok látogató" - a minőségi forgalom jobban kifizetődik anyagilag, mint a mennyiségi.

A Berlin sim annyira sikeres ma, hogy a residential bérlemények mind foglaltak, és ahogy egy megürül, - állítólag - perceken belül új bérlője lesz. A városban rendszeresen szerveznek a korhoz illő eseményeket - a képeken a kihaltság látszólagos, amíg ott voltam, több helybeli is leszólított és beszélgetett velem, és mindegyikük mondta, hogy szereti az ottani közösséget. Nagy szó, hogy ez a régió már a harmadik évét tapossa - egy olyan virtuális világban, ahol szinte egyik hónapról a másikra szűnnek meg nagy ambíciókkal létrehozott, de hamar hamvába holt simek.